A kendernövényt évezredek óta használják gyógyászati célokra szerte a világon. 1850. és 1937. között, a kannabisz elsődleges gyógyszernek számított közel 100 különféle betegségre.
Az első három Magyar Gyógyszerkönyvben (1872 és 1934 között) hivatalos gyógyszernek minősült. Hivatalos volt még a virágzó csúcs, a tinktúra, továbbá a föld feletti rész, azaz a herba feldolgozása is gyógyászati célokra. Sőt, korábban már a XVIII. századi osztrák gyógyszerkönyvek is beszámoltak a kenderolajról.
A kender, mint gyógyszer, azonban a 20. század közepére elvesztette jelenetőségét, köszönhetően a szintetikus úton előállított gyógyszerek térhódításának. Ez a helyzet a 90-es években változott meg, mikor orvoskutatók felfedezték az emberi endokannabinoid rendszert (EKR).
Farmakológiai szempontból a kender fő pszichoaktív összetevője a tetrahidrokannabinol (THC), ami az egyik az összesen 483 ismert vegyület közül, amelyek a kenderben találhatók. A kannabinoidok főleg a kender gyantájában vannak jelen. A legtöbbet vizsgált kannabinoid a THC, melyen kívül a kender még legalább 113 különböző kannabinoidot tartalmaz, ilyenek például a kannabidiol (CBD), a kannabinol (CBN), a tetrahidrokannabivarin (THCV), valamint a kannabigerol (CBG).
A kender használatával kapcsolatos legkorábbi feljegyzések az időszámítás előtti 3. évezredre tehetők. A 19. század közepétől az 1940-es évek közepéig Amerikában és Európában is gyógyszerként és gyógynövényként tartották számon. Mivel a 20. század elején kezdődő, és az 1970-es évekig tartó folyamat során a világ számos országában jogilag korlátozták a kender birtoklását, kikapcsolódási célú vagy orvosi kísérletek során történő használatát, a pszichoaktív kannabinoidokat tartalmazó készítmények használata a világ számos országában illegálissá vált, majd (főként a '90-es évektől kezdődő folyamat során) néhány országban a gyógyászati célú vagy a kikapcsolódási célra történő használatát is újra engedélyezték, üldözésével felhagytak.
Bár a gyógyhatásait modern korban vizsgáló kutatók az 1970-es években is mutattak fel eredményeket, a törvényi szigorítások miatt a kísérletek megfeneklettek, és érdemben csak a 2000-es éveket követően folytatódtak, miután a politika, valamint a törvényhozás területén korábban kialakult kenderrel kapcsolatos kemény fellépés enyhült. Hatóanyagainak állatkísérletekben megfigyelt, rákellenes hatását Munson és munkatársai már 1974-ben felfedezték, ezt más kutatók legkorábban csak az 1990-es évek során, rákbeteg emberek esetében pedig legkorábban csak 2006-ban vizsgálták tovább, és erősítették meg. Ennek ellenére, kellőképpen nagy beteglétszámú vizsgálatokkal a kender rákellenes hatását sohasem vizsgálták klinikai körülmények között, ugyanakkor azt, hogy a kender különféle betegségek esetén gyógyhatással rendelkezik, a klinikai próbák igazolták. Az orvosi kender elnevezés arra utal, hogy a kender növény virágzatát, vagy annak kivonatát orvosok által előírt gyógyszer-, vagy gyógynövény-terápia részeként használják többek között Kanadában, Hollandiában, valamint az Európai Unió és az Egyesült Államok több államában, főként a sclerosis multiplex betegség tüneti kezelésére, mely esetén hatásosnak bizonyult, a görcsösség, a remegés, az alvászavar, a rendellenes hólyagműködés esetében, valamint a betegség progressziójának lassításában, rákos betegek esetében fájdalomcsillapító, állapotjavító, támogató kezelésében, valamint a kemoterápia mellékhatásainak enyhítésére, Ausztráliában az epilepsziás gyermekek gyógykezelésére is engedélyezett. Mivel a 2010-es években több mint 500-beteg részvételével végzett több mint három ellenőrzött klinikai próba során bizonyítást nyert, hogy a kender vagy kivonatai jelentős mértékű gyógyhatással rendelkeznek bizonyos - a hagyományos terápiákkal nem kezelhető - súlyos lefolyású gyermekkori epilepsziás megbetegedés esetén, ezért az amerikai droghatóság, az FDA 2018-ban engedélyezte a kender egy hatóanyagának használatát, bizonyos epilepsziás állapotok kezelésére.